Ki tudná megmondani, miként lenne valóban versenyképes a szakácsképzés?
A cím sokat sejtet, talán kicsivel többet is, mint ami első olvasatra eszünkbe jut e nem megunt témával kapcsolatban.
Napjainkban egyre több cikk jelenik meg a szakács szakképzésről, annak helyzetéről, jelenéről és jövőjéről. Rengeteg ember mond véleményt, kritikát, különböző fórumokon, sajnos sokszor csak a sajátját, esetleg egy szűkebb érdekkör gondolatait.
El kell ismerni, a bírálatoknak, van valós alapja, gyakorló pedagógusként gyakran szembesülök a problémákkal, de tudni kell azt is, hogy mire lenne szükség a munkaerőpiacon, valamint azt is, hogy az érvényben lévő szabályzók következtében mit tehet az iskola.
Az iskolai oktatás jelenlegi helyzetét, a „magyar Michelin sztori”-hoz tudnám hasonlítani, rengetegen és rengeteget beszéltek róla, sok ember elmondta a véleményét, sokakat megbántottak, okkal vagy ok nélkül…! Míg végre egyre többen kimondják, a Michelin csillag egyedül pénzkérdés, beszélhetünk alapanyagról, képzésről, fiatal lelkes szakácsokról, minden a finanszírozáson, és egy tőkeerős befektetőn múlik. Arról sem érdemes persze elfelejtkezni, hogy azok a „fiatal, lelkes” szakácsok sem a „riporter-képzőből”, hanem vendéglátóipari iskolákból érkeztek.
Valljuk be őszintén, mindkét idézőjelre szükség van az előbbi mondatban, hiszen tapasztalataim szerint a diákok többsége egy divatszakmát lát maga előtt, mégcsak véletlenül sincs tisztában a reá váró feladatokkal, nehézségekkel, 90 %-a a papír megszerzésében látja az iskolát. Ez a tömegképzés jó az iskoláknak (persze nem a tanároknak, akiket könnyű a munkahelyekről támadni és névtelenségbe burkolódzva szidni), hisz a diáklétszám jelentősen befolyásolja az iskola gazdasági fenntarthatóságát. Jó a munkaerőpiacnak olyan szempontból, hogy a túlkínálat miatt a bérek a kívánatos töredékére faraghatók. Gyorsan tegyük hozzá, a bérek terheit nem a munkavállaló találja ki, de azért a munkáltató mégiscsak rajta veri le. Pedig milyen jó lenne, ha a dolgozó nem a második és harmadik állásából jönne be megfáradtan „minőséget nyújtani”, hanem pihenéskor lenne ideje azon gondolkodni, hogy másnap hogyan végezze munkáját.
Visszatérve az eredeti gondolatra, a tömegalapon képzett munkaerő felhígul minőségi szempontból, és nap, mint nap látom a munkáltatók küzdelmét arra, hogy használható dolgozói legyenek. Ez biztosan nem tesz jót a munkáltató érdekeinek, de a nemzetgazdaság szintjén sem túl nagy öröm azt a békát lenyelni, hogy most képzem a jövő munkanélküli vagy átképzős szakmunkásait.
Végül az eredeti mondat második idézőjeléről sem ártana egy keveset szólni. Nagyon nehéz olyan diákkal jó eredményt elérni, akivel 14-15 éves koráig nem kellő alapossággal foglalkoztak, mert ha az iskola, nevelési célzattal, ami elvileg feladata lenne, a vadhajtásokat csipkedi, akkor mikor és mit oktat.
Olvasva a cikkeket, hallgatva a bírálókat, egyetlen közöset találtam bennük, nincsenek döntéshozó helyzetben, ellenben, nagyon hangosak és okosak. Viszont, akik döntenek, és döntéseikkel befolyásolják a szakképzést, mélyen hallgatnak!
A 2008-2009-es tanév jelentős változásokkal kezdődött a vendéglátóipari szakképzésben, miközben országszerte létrejöttek a TISZK-ek, velük párhuzamosan a szakmai, szakközépiskolai oktatás modul rendszerben történik. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Budapesten e két dolog jelentősen átrajzolta a vendéglátóipari szakképző iskolák politikai térképét.)
A szülők és a leendő diákok szemszögéből nézve ezekben a nevekben semmi olyan nincsen, ami miatt meg kellene ijedniük. Két fogalom, amelyek a rendszerezettséget volnának hivatottak tükrözni. Működtetés és a képzés beltartalmának szempontjából, továbbá az átjárhatóság bemutatására. (Azt persze megintcsak egy plénumnak kellene eldönteni, hogy vajon a kabáthoz varrtuk a gombot, vagy a meglévő gombokhoz kerestünk egy kabátot?)
Szakmai szemmel mérve azt kellene vizsgálni, hogy figyelembe véve a piaci környezetet, jól vannak e megállapítva a modulok tartalmi részei,(tudjuk, hogy minden döntést tanácsadók segítenek, de vajon ők mikor dolgoztak utoljára ebben a szakmában, akár itthon, akár külföldön?), mennyi idő alatt végezhető el a képzés jó eredménnyel, mennyi új munkavállalót érdemes képezni a piacra, megfelel-e a TISZK kapacitása ennek az igénynek , érdemes-e egy diákot 9-10 évfolyamban az egyik iskolában „inkubálni”, miközben a további évfolyamokon második és harmadik iskolába terelem át. Pontosan akkor hány éves is legyen ez a szakmai képzés, milyen előképzettséggel jelentkezhet oda diáknak valaki? Érdemes-e ennyi pénzt elkölteni erre a rendszerre, nem jön 5-6 éven belül valami más, ami újabb roppant költségeket emészt fel? Ha a multik megnyitják saját képzőiket, nem lesz e túlméretes a most fáradsággal és sok költséggel felállított rendszer?
Számtalan kérdést vet fel a jelenlegi helyzet, melyek megoldásában sokféle véleménynek kellene helyet kapnia, a valódi konszenzus, ahol EU-szakértő, gazdasági üzemeltető, munkáltató, szaktanár és szakiskola, mester és tankönyvíró, érdekvédelmi szervezetek képviselői is helyet kaphatnának. Úgy kellene már a jó példa!
A cím sokat sejtet, talán kicsivel többet is, mint ami első olvasatra eszünkbe jut e nem megunt témával kapcsolatban.
Napjainkban egyre több cikk jelenik meg a szakács szakképzésről, annak helyzetéről, jelenéről és jövőjéről. Rengeteg ember mond véleményt, kritikát, különböző fórumokon, sajnos sokszor csak a sajátját, esetleg egy szűkebb érdekkör gondolatait.
El kell ismerni, a bírálatoknak, van valós alapja, gyakorló pedagógusként gyakran szembesülök a problémákkal, de tudni kell azt is, hogy mire lenne szükség a munkaerőpiacon, valamint azt is, hogy az érvényben lévő szabályzók következtében mit tehet az iskola.
Az iskolai oktatás jelenlegi helyzetét, a „magyar Michelin sztori”-hoz tudnám hasonlítani, rengetegen és rengeteget beszéltek róla, sok ember elmondta a véleményét, sokakat megbántottak, okkal vagy ok nélkül…! Míg végre egyre többen kimondják, a Michelin csillag egyedül pénzkérdés, beszélhetünk alapanyagról, képzésről, fiatal lelkes szakácsokról, minden a finanszírozáson, és egy tőkeerős befektetőn múlik. Arról sem érdemes persze elfelejtkezni, hogy azok a „fiatal, lelkes” szakácsok sem a „riporter-képzőből”, hanem vendéglátóipari iskolákból érkeztek.
Valljuk be őszintén, mindkét idézőjelre szükség van az előbbi mondatban, hiszen tapasztalataim szerint a diákok többsége egy divatszakmát lát maga előtt, mégcsak véletlenül sincs tisztában a reá váró feladatokkal, nehézségekkel, 90 %-a a papír megszerzésében látja az iskolát. Ez a tömegképzés jó az iskoláknak (persze nem a tanároknak, akiket könnyű a munkahelyekről támadni és névtelenségbe burkolódzva szidni), hisz a diáklétszám jelentősen befolyásolja az iskola gazdasági fenntarthatóságát. Jó a munkaerőpiacnak olyan szempontból, hogy a túlkínálat miatt a bérek a kívánatos töredékére faraghatók. Gyorsan tegyük hozzá, a bérek terheit nem a munkavállaló találja ki, de azért a munkáltató mégiscsak rajta veri le. Pedig milyen jó lenne, ha a dolgozó nem a második és harmadik állásából jönne be megfáradtan „minőséget nyújtani”, hanem pihenéskor lenne ideje azon gondolkodni, hogy másnap hogyan végezze munkáját.
Visszatérve az eredeti gondolatra, a tömegalapon képzett munkaerő felhígul minőségi szempontból, és nap, mint nap látom a munkáltatók küzdelmét arra, hogy használható dolgozói legyenek. Ez biztosan nem tesz jót a munkáltató érdekeinek, de a nemzetgazdaság szintjén sem túl nagy öröm azt a békát lenyelni, hogy most képzem a jövő munkanélküli vagy átképzős szakmunkásait.
Végül az eredeti mondat második idézőjeléről sem ártana egy keveset szólni. Nagyon nehéz olyan diákkal jó eredményt elérni, akivel 14-15 éves koráig nem kellő alapossággal foglalkoztak, mert ha az iskola, nevelési célzattal, ami elvileg feladata lenne, a vadhajtásokat csipkedi, akkor mikor és mit oktat.
Olvasva a cikkeket, hallgatva a bírálókat, egyetlen közöset találtam bennük, nincsenek döntéshozó helyzetben, ellenben, nagyon hangosak és okosak. Viszont, akik döntenek, és döntéseikkel befolyásolják a szakképzést, mélyen hallgatnak!
A 2008-2009-es tanév jelentős változásokkal kezdődött a vendéglátóipari szakképzésben, miközben országszerte létrejöttek a TISZK-ek, velük párhuzamosan a szakmai, szakközépiskolai oktatás modul rendszerben történik. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Budapesten e két dolog jelentősen átrajzolta a vendéglátóipari szakképző iskolák politikai térképét.)
A szülők és a leendő diákok szemszögéből nézve ezekben a nevekben semmi olyan nincsen, ami miatt meg kellene ijedniük. Két fogalom, amelyek a rendszerezettséget volnának hivatottak tükrözni. Működtetés és a képzés beltartalmának szempontjából, továbbá az átjárhatóság bemutatására. (Azt persze megintcsak egy plénumnak kellene eldönteni, hogy vajon a kabáthoz varrtuk a gombot, vagy a meglévő gombokhoz kerestünk egy kabátot?)
Szakmai szemmel mérve azt kellene vizsgálni, hogy figyelembe véve a piaci környezetet, jól vannak e megállapítva a modulok tartalmi részei,(tudjuk, hogy minden döntést tanácsadók segítenek, de vajon ők mikor dolgoztak utoljára ebben a szakmában, akár itthon, akár külföldön?), mennyi idő alatt végezhető el a képzés jó eredménnyel, mennyi új munkavállalót érdemes képezni a piacra, megfelel-e a TISZK kapacitása ennek az igénynek , érdemes-e egy diákot 9-10 évfolyamban az egyik iskolában „inkubálni”, miközben a további évfolyamokon második és harmadik iskolába terelem át. Pontosan akkor hány éves is legyen ez a szakmai képzés, milyen előképzettséggel jelentkezhet oda diáknak valaki? Érdemes-e ennyi pénzt elkölteni erre a rendszerre, nem jön 5-6 éven belül valami más, ami újabb roppant költségeket emészt fel? Ha a multik megnyitják saját képzőiket, nem lesz e túlméretes a most fáradsággal és sok költséggel felállított rendszer?
Számtalan kérdést vet fel a jelenlegi helyzet, melyek megoldásában sokféle véleménynek kellene helyet kapnia, a valódi konszenzus, ahol EU-szakértő, gazdasági üzemeltető, munkáltató, szaktanár és szakiskola, mester és tankönyvíró, érdekvédelmi szervezetek képviselői is helyet kaphatnának. Úgy kellene már a jó példa!
Molnár György, Mogyoródi Zoltán